Mint volt színházi művészeti titkár és egyébként is színházrajongó nehezemre esik elviselni, hogy manapság a nézők mi mindent engedik maguknak. Néhány példa az elmúlt évadokból: Alapfokú illemszabály, hogy a nézőtéren (a színpadról nem is beszélve, de hát oda nem kerül néző) nem fogyasztunk se ételt sem italt. Ehhez képest sajnos nem is egyszer azt is kellett megélnem, hogy egy kisdiákokból álló osztályt a tanárok a szünetben kiengedik az egyik színházzal szembeni étkezdébe. Természetesen nem elég a húsz perces szünet, hogy mindenki megvegye és el is fogyassza az ételt, mielőtt megint beülne a színház nézőterébe. Így előfordul, hogy zsíros és penetráns „szagú” ételekkel ülnek a gyerekek (és felnőttek!) a bársonyszékekbe, ami nem csak kellemetlen a többi nézőre tekintve, de sérti minden illemszabályt is. A csúcspont viszont az volt, amikor a tanár néni már a második felvonáshoz nyitott színpadnál felállt, kezében egy üdítő-dobozzal és odakiáltotta, hogy - Pistike, nem kérsz még egy kis üdítőt? - De van, amikor két tanár szeme láttára a szünetben az egyik tizenéves felmászik az előszínpadra – még jó, hogy a vasfüggöny le van eresztve, és csak az én figyelmeztetésemre, hogy nincs otthon, kelletlenül visszatér a nézőtérre. Volt, amikor nagy kamaszok – őket is elkísértek tanárok - nem akartak a második sorban már leült társain át helyükre menni, azért az első sor üléseit lehajtották, rálépték! és a háttámlán át bejutottak helyükre. Még szép, hogy nem volt esős az idő és sár a talpukon! És egyik tanár sem szólt. Gyakran a nem is olyan kicsi gyerekek egész előadás alatt rugdossák a háttámlákat, nem ki kellemetlenséget okozva. És nem szomorú, hogy mind a hatvanegy, eddig általam megnézett „István, a király” előadáson sem hallhattam a nyitányt zavartalanul, belebeszélések nélkül? Legutóbb mellettem ült két tanárnő, tőlük jobbra az 1. és 2. sorban a gyerekek. Minél hangosabb lett a nyitány zenéje, annál hangosabban mesélt a két nő egymásnak az elmúlt hétvége élményeit. Amikor Koppány meghalt, a csendbe két fiú hangosan nevetni kezdett, minden megrovás nélkül, majd még hátulról is bekapcsolódtak a nevetésbe. A végén valaki a sorban megropogtatta egy italdobozt, megint nem szólt senki a tanárok közül. És az egész előadás alatt a hátam mögött egy hölgy jól hallhatóan elmagyarázta két gyermekeinek a darab tartalmát. Ha nem neveljük a gyerekeket, és nem mondjuk nekik, hogy hogyan kell egy ilyen és más nyilvános helyen viselkedni, illetve rájuk szólunk, amikor nem megfelelően cselekednek, akkor kitől tanuljanak meg?

Sajnos nem csak diákok rosszak. Egy példa: Opera-bemutató, díszközönséggel. Sajnos sokan már az előadás előtt is mélyen benéztek a pohárba, sokaknak a ruházata sem volt megfelelőnek mondható, hiszen farmernadrágnak és kockás ingnek legalább szerintem még mindig nincs helye egy ilyen gála-eseménynek. A meghívott vendégek, mint a kisiskolások, nem nagyon akartak az első sorban ülni. Azért mellettem az első felvonásban csak két idősebb hölgy ült, aki a szünet után vagy távozott, vagy máshova ült. Helyüket egy fiatalabb pár foglalta el a szünet után. De alig kezdődött a zene, az „úr” eléggé hangosan kezdett veszekedni a hölggyel, akkor sem hagyta abba, amikor már a második sorban sziszegni kezdtek, hogy csend legyen. Majd hirtelen egy szép ária kellős közepén felpattant a helyéről, a szó szoros értelmében átesett rajtam és kirohant. Ezek után legalább csend volt. Az egyik barátom még elmesélte, hogy az előző napi „A” bemutatón voltak, (úgyszintén VIP-es vendégekkel), akik pattogatott kukoricát csempésztek be a nézőtérre és ezt fogyasztottak operanézés közben. Szolnokon előfordult, (pótszékeket érkezési sorrendben lehet igénybe venni) hogy egy idősebb „úr” fel akart állíttatni egy hölgyet a harmadik pótszékről, mert neki az első négy kellett volna. Végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy hátulról elvitt két széket, felállította őket az 1. és 2. sor mellé, majd feleségével és 2 unokájával arra leült. És jó hangosan egész előadás alatt elmesélte az unokáknak, hogy miről szól a „Csókos asszony” és hogy valakinek a valakije a hányadik sorban táncol.

Egy „Az operahát fantomja” előadás alatt egy férfi a nyitány alatt kipakolt terjedelmes táskájából: 1. egy fehér szalvétát, 2. egy fóliába csomagolt szendvicset és 3. jóízűen elkezdett falatozni!

Volt egy eset, amikor egy középkorú hölgy letette terjedelmes táskáját a színpad szélére. Egész előadás alatt ott „trónolt”, míg a végén, a taps után a hölgy kissé hirtelen felállt, - és a táskáját a zenekari árokba lökte! Épp hogy a hegedűs fejét elkerülte a nehéz tárgy. És milyen égő, amikor a hölgynek le kellett szólnia és kérni, hogy adják fel a táskáját. A minap történt, hogy a két hellyel mellettem ülő középkorú „úr”, aki egy hölgy társaságában érkezett, az előadás kezdetékor kihúzta a lábait a cipőjéből, és a zoknis és nem éppen „illatos” lábát a színpadszélére támasztva nézte végig a musical mindkét felvonását, csak a szünetben dugta vissza lábait a cipőbe, hogy kimehessen. Szúrós pillantásaim semmivé vette, a vele érkezett „hölgy” láthatóan nem zavarta kísérője enyhén szólva gusztustalan viselkedése.

Vannak viszont aranyos esetek is. Peter Pan musical, Debrecenben. Peter Pan kukorékoló hanggal jelzi jelenlétét. Hook Kapitány az egyik jelenetben e hangra a költői kérdést teszi fel, hogy „ez meg micsoda?”. Erre a harmadik sorban ülő kisfiú – mint a villám válaszolt „hát kakas”! olyan hangnemben, hogy ki lehetett érezni belőle a „buta bácsi, hogy ezt nem tudja” gondolatait. Nagy derültség – a színpadon is! Kellett egy kis pillanat, hogy folytatódjon az előadás.

Az egyik Bob herceg előadás során, amikor Bob kérdezi az „arany hajszál” című dal előtt, hogy „biztosan emlékeznek meg a mesebeli hercegre, akinek a kezében volt egy cipelő…” mire egy kislány beszól, hogy „igen, ez a Hamupipőke”. Ebben az esetben is nagy volt a nevetés a színpadon és a nézőtéren és külön taps járt a „bátor” beszólónak.

A következő esemény az egyik ismerősömmel történt meg. Minden évben nagy lovas-ünnep volt Franciaországban, Sélestatban. Aki távolabb lakott, lószállítóval hozta-vitte a lovát, aki közelebbről jött, a távot általában lóháton tette meg. Ezt a lehetőséget választotta az ismerősöm is, hiszen egy harminc kilométeres lovaglás szép környezetben már magában véve is nagy élmény. A három napra való többi felszerelést autóval vitték a találkozó helyszínére. Ott sok száz ló és lovas gyűlt össze, és szép számban eljöttek nézők is. Pénteken délutánra a legtöbb lovas már megérkezett, és berendezkedett a hétvégére. Így tett az ismerősöm is. Lovának villanypásztorból kis karámot épített, magának sátrat hozatott. Minden eddig a legnagyobb rendjében zajlott, amikor este a tábortűznél össze nem ültek az emberek. Ismerősöm lova a tábor másik végén volt elhelyezve, így nem láthatta, hogy mi történik, csak később elmesélték neki. A lova vagy megunta a várakozást, vagy túlságosan kalandvágó volt, vagy egyszerűen csak hiányoztak neki a legelőtársai – mindenesetre ügyet sem véve a villanypásztorra, szépen kiszabadult a karámból, tett egy kis körutat a tábor körül, majd céltudatosan elindult hazafelé. De nem ám azon az erdei úton, amelyen jöttek - hanem mintha zsinóron húzták volna – az igen forgalmas főúton! Annyi esze vagy szerencse azért volt, hogy nem az aszfalton, hanem a füves szélen igyekezett az istállója felé, hiszen éjszaka sem csökkent ezen az úton a forgalom és egy lovon nincs se lámpa, se láthatóvá tevő mellény! De mindenkinek nagy megkönnyebbülésére ez a kaland tragédia nélkül ért véget. De elképzelhetik a lovas pánikját, amikor elmondták neki, hogy megszökött a lova. Sötét éjszakában hol kezdje meg az ember a keresést? Előbb azt remélte, hogy hátasa unatkozott és azért más lovak társaságát kereste, de gyorsan rájött, hogy nem így történt, hiszen ez a többi ló jelzett volna. Ezek után ő pedig úgy gondolta, hogy az erdőben keressen, mert ezen az úton jöttek, de csak akkor lélegezhetett fel, amikor hazaért és meglátta, hogy a lova csendesen szundikál az istállójában.

De most ne azt higgyék, hogy ez volt az első és egyben utolsó alkalom! A rákövetkező évben már nem gyalogosan, hanem más lovakkal együtt kamionnal szállítottak a lovát a találkozóra. Erősebb karám, jobb odafigyelés…. De valamikor csak nyugovóra tér az ember…. Ezt a pillanatot kivárta az okos jószág, és elkezdődött minden elölről! Szerencsére most sem történt baleset, de az ismerősöm úgy döntött, hogy tovább nem kockáztat, és inkább kihagyja a lovas-találkozót – vagyis, hogy ló nélkül megy oda, találkozni az ismerősökkel!

Laktam egyszer albérletben egy idős özvegyasszonynál, falun. Teljes komfortos lakáshoz szokva, kissé különös volt számomra a kerekes kút az udvarban, mint egyedüli vízforrás, a mellékhelység a baromfiudvarban, vagy a fatüzeléses tűzhely/kályha. A néni meg nem engedte, hogy gázpalackos tűzhely legyen a házában – Fel fogom robbantani a házát – mondta, de neki még TV-je sem volt – minek nekem ez a Televiziló? – kérdezte egyszer. Viszont különleges viszonya volt egy árva csibével. Ezt úgy nevelte, hogy vele a szobában aludt, egész napa mellette volt, legyen az a kertben vagy a konyhában. Ezüst kanállal etette, és a csibe meg a csirkelevest sem vetette meg… Lassan szép nagy kakassá nőtt fel, de még mindig hűségesen követte mindenhova a „pótanyukáját”.

Munkámmal kapcsolatosan sok emberrel megismerkedtem. Voltak ilyenek-olyanok, de voltak nagyon pofátlanak is. Íme egy eset:

Tolmácsolás ügyben kérték fel. Munkakezdet előtt az a német férfi, akinek tolmácsolnom kellett, megkérte, hogy üljünk be valamilyen helyre, ahol egy kötetlen munkabeszélgetést a következő napok teendőiről folytathatjuk. Javasolt egy éttermet, ahol este találkoztunk. Kérdezte, hogy mit iszok, de én nem kértem semmit. Erre ő rendelt egy sört magának, majd a beszélgetésünk alatt még egyet. Amikor végeztünk, intett a pincérnek, majd kiment a mosdóba. A pincér eljött a számlával, én meg azt mondtam, hogy pillanat, az úr fizet, csak éppen ki kellett neki mennie. A pincér megvárta, míg eljött a német férfi, majd oda nyújtotta neki a számlát. Erre a férfi tőlem azt kérdezte: Hát még nem fizettél? Mire én annyira megdöbbentem, hogy jó ideig szóhoz sem jutottam. Ő kénytelen-kelletlenül kifizette a számlát, de rovó pillantást vett irányomba. Én aztán másnapi kora kelésre hivatkozva eléggé gyorsan távoztam, nehogy már a munkakezdet előtt összeszólaljak az ügyféllel. Pedig lett volna, min: először is: ő hívott meg, másodszor: én nem fogyasztottam semmit, harmadszor, de nem utolsó sorban: nő vagyok. Szívesen kifizettem volna a magam részét, ha lett volna, de így aztán megvolt a véleményem az ügyfelemről.

Volt olyan eset is, amikor egy ismerős férfi nagyon kérte, hogy szerezzek neki színházjegyet. Megtettem, nekem már régen volt aznap az előadásra jegyem. Megvártam, hogy előadás előtt odaadjam a jegyet, a férfi nagyon későn jött, úgyhogy csak oda nyomtam a kezébe a jegyet és már be is ültünk. A szünetben szóba se került a dolog, viszont amikor előadás után haza akartam menni, de vártam, hogy végre kifizesse nekem a jegy árát, előállt azzal, hogy sajnos most nincs nála pénze, nem volt ideje az automatához menni, de majd máskor, és így tovább. Több napja tudta, hogy megvan a jegy, és hogy mennyibe kerül, több napja tehette volna a pénztárcájába a pénzt, időben indulhatott volna… A „máskor” biztos, hogy nem fog eljönni soha, inkább ne fizesse ki azt a jegyét, de többször nem dőlök be senkinek.

De háztartáson belül is voltak olyan üres ígéretek. A francia házunk 1993-ban készült el, 1999-ben adtuk el és hazaköltöztünk, de még a mai napig arra várok, hogy szárítókötél legyen a francia istálló tornácán, vagy készüljön a saját lovam portréja.

Másképpen is lehet pofátlan valaki. Az egyik francia munkahelyemen, egy családi vállalkozáson) tulajváltás történt. Az eddig nyereséges cég másnapra már több százezer Franc veszteséget szenvedett könyvelésileg. Az új tulajdonos íratott velem egy pályázatot, amelyben ígéretet tett, hogy fejlesztési hozzájárulással 2 éven belül 3 fővel fejleszti az eddig 3 fős személyzetet. (Én, mint titkárnő, napi könyvelő, valamint két férfi a produkcióban, akik szállítottak is). Valamint felvett egy férfit, aki a marketingben kellett, hogy segítsen, pontosan az én fizetésem kétszereséért (tudom, mert én gépeltem a szerződését). Erre két hónapra kaptam a felmondásomat. Az egyik ok: nem tudok számítógépet kezelni. A másik ok: a cég veszteséges, az én fizetésem a legmagasabb, csökkenteni kell a létszámot. Az utolsó ok: nem rendelkezek könyvelői végzettséggel. Döbbenten olvastam az okokat, hiszen ezek szöges ellentétben álltak az igazsággal szemben. Egy: a cégnél nem volt számítógép, otthon viszont igen, valamint egy igazolt tanfolyamon is részt vettem. Kettő: a cég attól a naptól lett veszteséges, hogy ő lett az új tulaj és kirámolta a számlákat. Három: nem az én fizetésem volt a legnagyobb, valamint a pályázatból arra kapta a pénzt, hogy fejlesszen a munkavállalók számát. Négy: a napi könyvelést úgyis én végeztem, a cég pedig havonta sok pénzt fizetett egy olyan továbbképzési lehetőségekre, mint a könyvelőire. Nyugodtan elküldhetett volna - számára már ingyenesen - egy olyan továbbképzésre, ha lett volna rá szüksége. Ezeket a nyílt hazugságokat nem ismerhettem el. Munkaügyi bíróságra fordultam: a békítő tárgyaláson a tulaj a bíró előtt azzal fenyegetett, hogy minden megtesz ennek érdekében, hogy én a szűkebb körzetben többé munkát ne kaphassam. Erre a bíró sem talált szavakat, majd – mivel ilyen emberrel ezek a körülmények között úgysem dolgozhattam tovább – beleegyeztem a munkaviszonyom felbontásában, végkielégítéssel és olyan felmondó levéllel, amelyben egyedüli okként a cég csökkentett fizetőképessége szerepelt.

Hétköznapi pofátlanság is gyakran akadt. Ülök a trolin, felszáll égy idős, mozgássérült úr. Felállok, hellyel kínálok, de míg ő odaér, egy alkoholtól bűzlő középkorú férfi az általam felkínált helyre ül. Amikor rászólok, hogy – Elnézést, de ezt a helyet az idős úrnak adtam át – ő csak vállát vonja és még jobban fészkelődik. Az idős úriember viszont még így is megköszönte a – nekem teljesen természetes - gesztusomat.

Vagy ülök a mellékpályás vonaton, a nemdohányzó kocsiban. Majdnem üres az egész szerelvény, van dohányzó kocsi is. Beül egy már vagy még vasárnap délelőtt is ittas férfi, rágyújt. Udvariasan felszólítom, hogy kérem, menjen a dohányzóba, ő erre bunkón – Van itt több kocsi, ha nem tetszik, menjen egy másikba. – És még a kalauznak sem sikerült ezt az embert onnan kitessékelni, vagy a dohányzás mellőzésére elkötelezni.

Távolsági buszon elővételben szereztem helyjegyet, tudván, hogy ezek a járatok mindig nagyon zsúfoltak. Budapestről lehetett ilyen jegyet venni, visszafelé viszont már nem adták, ezt Pécsett kellett volna megtennem, odáig viszont nem mentem el. A Népligetnél várunk szombaton délután a buszt, a sofőr kiszól, hogy a helyjegyesek elsőként szálljanak fel. Erre kezdenek egyesek feltolakodni, pedig nekik meg jegyük sincsen. Mivel nincs elég hely, nem lehet őket leszállítani, így ki kell várni, míg megveszik a jegyet, de ez csak a kisebb gond. Ezek leülnek a helyjeggyel kiadott ülésekre. Amikor felszólítanám az egyik férfit, aki az én helyemen ül, hogy kérem, adjon át nekem a helyemet, csak annyit mond – Van ott hátul még szabad hely, menjen oda, én innen már nem állok fel. – És elfordítja a fejét az ablak felé. Kénytelen vagyok egy másik helyet keresni, ebben a reményben, hogy nem egy másik helyjegyes embertől elveszem a helyet. A sofőr egyedül van, nem avatkozhat be, de nem is okolható más emberek pofátlanságáért.

Megesett – nem velem, de a postán egy mellettem levő sorban álló idős hölggyel, hogy egy mögötte álló középkorú férfi azt mesélte be neki, hogy ezen az ablakon nem lehet csekkeket befizetni. A hölgy, aki szerintem nem az ablak fölötti felírásokig látott, amelyen állt, hogy ott igenis csekkbefizetés is van, engedelmesen és türelmesen egy, a férfi által mutatott, másik sor végére állt, ahol elmondták neki, hogy máshol is lehet befizetni. Akkor már szóltam neki, és magam elé engedtem.

De megtörtént olyan is, hogy a járdán, útban a munkahelyem felé, centimétereken múlott, hogy nem több marék morzsa és más ételmaradék a fejemre zúduljon. Egy ember a második emeleti erkélyéből a járdán lévő galambokat akart etetni – ami amúgy is tilos – de nem nézett körül, hogy esetleg abban a pillanatban, amikor ő a maradékokat ledobja, járókelők tartózkodnak alatta.

Ugyanaz történt vízzel is, amikor valahol fölöttem túlságosan bőkezűen locsoltak a virágokat.

Az egyik ismerősömtől kölcsönkértem egy lószállító pótkocsit, mert fedeztetni akartam a kancámat. Eddigi autós-életemben – pedig már fél Európát bejártam több száz kilométer balesetmentes vezetéssel – még egyszer sem állított meg rendőr. Aznap már majdnem kiértem a földúton a tanyára, a semmibe teljes közepén állt egy rendőrautó. Amikor közeledtem, két tiszt kiszállt és megállított. Az idősebb hagyta, hogy a fiatalabbik (szerintem épp az akadémiáról jöhetett) intézkedjen. Udvariasan kérte a papírjaimat, kérdezte, hogy mi célból jöttem ezen a földúton, és hogy ellenőrizni szeretné az autómat. Odaadtam minden okmányt, elmondtam, hogy egy ló utánfutóért jöttem, majd készségesen kinyitottam a csomagtartót. A fiatal tiszt minden rendben talált, pedig láttam az arcán, hogy nagyon szívesen valamilyen ici-pici nem rendben levő dolgot azért szívesen felfedezte volna, például egy hiányzó „E” kategóriát a jogosítványomban, hiszen ez kell a nehéz pótkocsi kategóriába sorolt ló-utánfutókhoz, amit sokan nem is tudják, és talán kevés nő rendelkezik itt Magyarországon az ilyesmivel, de végül szó nélkül adta vissza az igazolványaimat, majd jó utat kívántak. Én tovább mentem, beszélgettem egy kicsit az ismerősemmel, majd ráakasztottam a futót és hazafelé indultam. Amikor beértem az első faluba, egy buszmegállóban állt egy rendőrautó. Amikor láttak, hogy az én autóm az egyedüli ezen a vasárnap reggelén, kiszálltak és leállítottak. Majd kölcsönösen felismertünk egymást. Azok a rendőrök voltak, akik az imént, a tanya felé is leállítottak. De más autó nem volt a környéken, így hát még egyszer – most a futóval együtt – átvizsgáltak. Amikor így is minden rendben találtak, jó utat kívántak és végre elengedtek hazafelé. De ezzel még nem volt vége a történetnek. Fedeztetés után éppen hazafelé tartottam, amikor egy keskeny híd előtt mindkét irányban folyt a rendőri ellenőrzés. Természetesen engem is megállítottak. Egy tiszt szintén a papírjaimat kérte, majd nagyon alapos ellenőrzésbe fogott. Amikor már nem volt, mit nézni, hiszen a lónak is minden okmánya rendben volt a marhalevéltől a hatósági állatorvosi igazolásig, az oltási laptól a származási okiratig, meg az „E” vezetői engedély is, akkor azt kérdezte tőlem, hogy -mivel megy az autó?- Erre válaszoltam, hogy benzinnel, hiszen az átvizsgálásnál azt is ellenőrizte, hogy nem gázhajtású-e a kocsim. Erre ő – azt kérdeztem, hogy mivel megy?- Arra én – Általában 95-össel, de mivel pótkocsit húzok, bele tettem 98-ast. – Ő tovább erősködött – De mivel megy? – Talán azt kellett volna viccesen válaszolnom, hogy „lóerővel”, de akkor szerencsémre a lovam kezdett nyugtalankodni és a másik oldalon levő tiszt átszólt, hogy engedjen már el végre, ha minden rendben van. Így kénytelen volt visszaadni a papírjaimat és utamra bocsátani. Pedig látszott rajta, hogy nem szívesen teszi ezt meg.

Azóta is csak egyetlen egyszer állítottak meg, ezt is akkor, amikor nem a saját kocsimmal mentem, de ebben az esetben sem lehetett kifogásuk, mivel egy, a szabályoknak megfelelő - hivatalos meghatalmazással is rendelkeztem.